Még valamikor régen, egyik előző életemben mentő sofőrködtem az SFOR kötelékében. Valahol Boszniában egy rombolt híd újjáépítéséhez készítettünk kerülő utat. A munka végső szakaszában kénytelenek voltunk némi forgalomterelést végezni. Mivel a még régebbi életeim egyikében napi szinten kellett ilyesmit csinálnom, ezért tisztán önkéntes alapon beálltam „foszabozni” (FOrgalom SZABályzás).

                Ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva, egyenruha megigazít, fegyver „hátra” helyzetben, sarkosan bementem az út közepére és kellő határozottsággal az előírt karjelzésekkel végeztem a forgalomirányítást.

                Egy ideig ment minden, mint a karikacsapás, mígnem érkezett egy ifjú titán a nem új, ámde annál ütöttebb autójával. Adom a szabályos állj jelzést! Barátunk megáll ugyan, de azon lendülettel adagolja a gázfröccsöket, és szép lassan megindul felém. Felveszem a szemkontaktust. 20 év körüli szakállas Bosnyák. Tekintetéből süt a gyűlölet, megvetés. Az az apró tény, hogy én az otthonomtól 400 km-re neki akarok jót, az Ő és népe, nemzete, országa számára építjük az utat, hidat, az nem zavarja.

                Enyhe félmosoly a részemről és „Hátra” helyzetből „mellre” helyzetbe lendítem a gépkarabélyom. Rácsapok a tokfedélre, rá mutatok és újra adom az állj jelzést. A srác mindjárt megáll. Két keze jól láthatóan a kormány tetején, és mosolyogni kezd. Amikor lehet, csinálok egy „balra át”-ot és intek, „mehet”.

                A srác még mindig mosolyogva, egyenletes lassú tempóban halad előttem és int egyet.

                Elgondolkoztam a történéseken. Mitől változott meg? Persze, egy megszálló katonai szövetség tagjaként, csak gyűlölet érhet?! Nekik akarunk jót. Az Ő gyerekkora fegyverropogásban telt. Neki a carpe diem nem hawai nyár volt, hanem az, hogy este hol alszik. Az ágyában vagy a pincében. Lehet, hogy reggel egy rajtaütés után már egy tömegsírban fekszik a szüleivel, testvéreivel, rokonaival. Mit tanulhatott az iskolában? Gyűlöljön mindent és mindenkit, aki másként látja a világot. Csak az erő érték. Ahol a fegyver, ott az igazság. Az irodalom mit számít, ha nem tudod, hogy lehet vizet szerezni. A matek csak röppályákról, fedezékekről szólt. Minek az idegen nyelv, hiszen az ellenség is úgy beszél, ahogy te.

                Aztán jönnek az idegenek. Mások mint mi, és nem bántani akarnak, hanem segíteni. Adnak ételt, biztonságot. Tíz év után nem egy halszálka szerű hídon kell átmenni, hanem egy új, modern vasbeton szerkezeten.

                De nem ezt tanították. Gyűlölni kell, mert különben gyengék vagyunk!

Talán ezért zökkent ki, ezért mosolygott? Érezte az erőt, amit nem ellene, hanem érte alkalmaznak?

                Nem tudom miért jutott ez most eszembe. Talán csak azért, mert azt a legnehezebb megmenteni, aki nem akarja, hogy megmentsék.  Vagy, hogy a kiszolgáltatott embert a legkönnyebb tudatlanságban tartani.

                                  SzaPe