Tolom a kiskocsimat. Zörög a kereke, néha összevissza forog, de már régóta megvan. Akik először pillantanak rá, azt mondják szép, a korához képest jó állapotban van. Csak én tudom, hogy reggelente már nehezen indul. Sokszor, alig tudom összeragasztani a rácsait, hogy ne peregjenek el az emlékeim, mint homokóra néma szemei. Az aljában könnyáztatta karton. Már idejét sem tudom mikor cseréltem le a büszke márványlapot, de már nem bánom. A márvány törik. Megtanultam, hogy hajolni kell. A sarokban egy elfeledett egyenruha. Már csak ennyi maradt a büszkeségből.

Leszegett fejjel nézem a dobozaimat. Itt egy terepszínű, telve emlékekkel, a szolgálat alázatával, amit egyik pillanatról a másikra leöntöttek, megtapostak. A másik, kék-szürke. Mennyi kánikula, fagy, emberi történet, fájdalom, alázat és veszély. Köztük a fehér-kék piciny ékszerdoboz. A sziréna hangja morajlik benne, a segélykérés, a tehetetlen düh, a segíteni akarás kukucskál ki a kopott sarkán. A vörös dobozkám, mit egykor félve óvtam, megsárgulva már csak a csalatás, aláztatás tüskéit vigyázza. Kidobnám, de nem tehetem, hisz egykor én választottam. A kupac tetején lévő három gyémántberakásos dobozka is innen van. Ó, ezek a dobozkák. beragyogják az egész kocsit. Mellettük a nyersfa kereszt is csak apró jelentéktelen semmiség. Pedig telve van sebekkel. Hosszú mély vágástól a rengeteg apró lyukig majd minden fellelhető. Van, amit meg sem próbálok eltüntetni, de van, melyet hosszú évek, tudatos tapasztása sem fedett el. A lenézés, megvetés hege a legnagyobb. És azoktól kaptam, akiktől nem ezt várja az ember. A ”te ehhez nem értesz” lyukaktól olyan a szár, mint egy szita. És még megannyi apró doboz, amelyekről már nem is tudom hol szereztem, mi lehet bennük. Néha felnyitom valamelyiket és mosolytól a sírásig oly sok minden van bennük.

Tolom a kiskocsimat! Zörgő kerekének zaján át néha a kijárat felől hosszú sípszó után egy hangos csattanást hallok. Fel sem kell néznem, hogy tudjam, a morc biztonsági őr Morta, megint az ollóját csattogtatja. Ó, hányszor néztem vele farkasszemet. Hol barát, hol kolléga, hol számomra vadidegen emberek fonalát vágta el. Tudom, hogy a hosszú egyenes vonal alatt ott az apróbetű: az ügyfelek hívása nem érkezési sorrendben történik.

Tolom a kiskocsimat. Néha laposan körülnézek, s látom a többi vásárlót. Van, aki magányosan kullog. Mások hangosan mindenkit félrelökve robognak üzletről üzletre. Amott ketten tolnak egy kocsit csendesen. A sarokban hangosan osztozkodók észre sem veszik, ahogy az ő gyémántos dobozkájuk a földre hull, s egy óvatlan pillanatban még bele is rúgnak. Vannak, akik a legnagyobb egyetértésben két kocsit tolnak. Ha valamelyikük elfárad, a másik teljes nyugalommal tolja mindkettőt.

                Tolom a kiskocsimat. Van, hogy belelátok másokéba. Nem szándékos, de olyan nagy a zsúfoltság. Az egyik kocsit egy elegáns páré. Aranyos, csillogó kiskocsi. Büszkék is rá, de nem veszik észre, hogy bűzös, zöld nyál folyik ki, mindent megrohasztva. Máshol csendes emberek segítenek egymásnak, frissen, szépen tartani a kocsik tartalmát. Amott a gyémántos kisdobozt körbe bástyázzák minden féle drágasággal, csak ne kelljen látni.

                Tolom a kiskocsimat. Ha felnézek, nem tudom mikor lett az a kis falusi szatócsbolt, ahol mindenki ismert mindenkit, egy ilyen óriási zajos rideg pláza. Nézem az üzletek kirakatát. Becsület eladó! 50% kedvezmény. Szeretet megrendelésre kapható. Megértést nem tartunk.

                A szerelem bolt előtt csendesen elsomfordálok. Voltam már bent. De, amit ajánlottak, az nem passzolt. Inkább visszaadtam csendben. Nem tudom, hogy merjek-e benézni? Mi van, ha nem működik? Mi van, ha akaratom ellenére elrontom? Mi van, ha nem értek hozzá? Merjek még próbálkozni? Ha nem működik, becserélhetem barátságra? Annyi panaszlevelet olvastam már.

                Tolom a kiskocsimat. Megyek még néhány kört. Nem szeretem a plázát, néha szívem szerint ordítva kirohannék, de ki vigyázna a gyémántos dobozkákra?