Ez az intézkedés is úgy indult, mint oly sok másik ezidáig. Recseg a rádió, a kolléga ismerős hangján gépiesen jön a cím, családi balhé. Különösebb sietség nélkül megyünk a megadott helyre. Ha szerencsénk van, mire odaérünk, kibékülnek, kiabálnak velünk egy kicsit és mindenki happy. A lakáshoz érve hallom a bentről kiszűrődő hangoskodást.

Ó mekkora boldogság a lelki szemetesláda funkciója. Azt szeretnék, ha mi 10 perc alatt megoldanánk 10-20 év minden sérelmét, baját.

                Fiatal hölgy nyit ajtót. Köszönünk, belépünk és az esetleges félreértések tisztázása végett kérem az igazolványokat. Az adatok felírásával legalább nyerek egy kis időt, amíg próbálom felmérni a helyzetet, a körülményeket. Semmi különösebb, nem patika tisztaság, de jártam ennél sokkal rosszabb helyeken is. Férj-feleség. Megkérem őket, hogy próbáljanak kissé csendesebben beszélni, és ne szidalmazzák egymást.

                A szobaajtón benézve látom, hogy egy 3-4 év körüli gyerek ül az ágy szélén. Szülők kérdésemre elmondják, hogy az ő kislányuk. Bemegyek, és ránézek a kislányra, sérüléseket, bántalmazás nyomait keresve.

                És akkor megláttam! A szőke göndör fürtökkel keretezett arcban az az üveges szempár. Arcán érzelmeknek semmi nyoma. Ölében egy valószínűleg könnyáztatta rongybabát szorongatott, de a szeme. Könnyeket már régen engedett. Belenézve fájdalmat, elvonulást, zavartságot látok. Ám Ő csak a tévében futó mesét nézte. Keresztülfutott az agyamon, hogy mennyi mindenen kellett keresztülmennie, mit láthatott, hallhatott, mire kialakította az önvédelem e módszerét. És kb. annyi idős, mint az én lányom. Már nem hallom a szülőket. Csak a kislányt nézem, és azon gondolkodom, mit tegyek? Szívem szerint megráznám apját-anyját, hogy mit tesznek? Miért nem örülnek annak, ami megadatott a részükre. Miért nem kíváncsiak a gyermekük mosolyára, szeretetére?

Nehezen sikerült visszatérnem a valóságba abból a szörnyű mesevilágból, ami a szemek mögött volt.

Szülöknek remegő gyomorral daráltam el a sablonszöveget: Bíróság, válás, nem rendőrségi hatáskör.

                Vissza az autóba, rádió, befejeztük, érdemi intézkedést nem igényelt. Folytatjuk a szolgálatot. A jelentést majd reggel megírom.

                Ám továbbra is láttam magam elött azokat a szemeket. Mit tehettem volna emberként, rendőrként? Mi lett volna a helyes? A miértek, a hogyanok cikáznak a fejemben, miközben némán bolyongunk. Valahogy egyikőnknek sincs kedve szólni. A jog szerint nem történt bántalmazás. De mi lesz így a kislánnyal? Érzelmi sérült felnőtt, aki soha senkiben sem fog megbízni? Alkoholista? Vagy lesz annyi ereje, hogy pont a rossz példa miatt ő nem ezt követi? Nem tudom. És egy újabb történet, ahol talán nem is akarom tudni.

Szolgálat után hazamegyek az én meleg barna szempáromhoz, aki átöleli a nyakamat és puszit ad.

És felrémlik előttem az a másik szempár. Sírnék, de nem tehetem. Azzal a tekintettel kell élnem, amely néha még mindig kísért.

SzaPe