Csendben állok az ajtó elött. Mellettem a kollégám, de sajnos most a főszerep reám hárul. Pedig szívesen átadnám. Bentről beszélgetés, halk nevetés zaja szűrődik ki. Nézem a csengő gombját. Meg kellene nyomni, de próbálom elodázni. Emlékek rémlenek fel:
Amikor egy baleset helyszínén a mentőskollégával közösen terítettük le a testet. A sors könyvében egy fejezet végére a fekete fólia hangos zizegésével tettük ki a pontot.
Amikor a vasúton saját akaratából mondta valaki, hogy nem bírom tovább és a vonat elé ült.
Amikor mentősként hiába próbáltuk erőnkön felül, már-már a csoda határait feszegetve visszahozni az életet a testbe.
Az idő lelassul, s minden tragédia egyszerre jelenik meg az agyam vetítővásznán. Morta! Miért vagy ily kegyetlen? Hogyan döntesz a sorsokról? Ki érti az okokat, a miérteket? Sajnos nem tudom.
Állok az ajtó elött. Hátam mögött az ügyeletes orvos megköszörüli a torkát, és csendesen mondja: „kezdjük”! Felriadok a gondolataimból és megnyomom a csengő gombját. Bent elhal a beszélgetés, majd nyílik az ajtó. Egy hölgy, szája sarkában még ott a mosoly. Ahogy meglát, elkomorul az arca.
Tisztelgek, bemutatkozom és mondom, hogy kit keresek. Válaszol, hogy Ő az. Halkan kérdezem, hogy van-e egy … nevű lánya? Remegő hangú válasz: igen. Sapkámat leveszem.
És most jön ami szinte lehetetlen: „Asszonyom, gyermeke ma kora délután közlekedési balesetben elhunyt. Fogadja őszinte részvétem”. Még belenézek a reményvesztett szempárba. Még el sem jutott a tudatáig, hogy mit mondtam. Önkéntelen kérdések szakadnak fel: Hogyan? Biztos? Rövid válaszok, mégegyszer részvétnyilvánítás és átadom a terepet az orvosnak.
Lassan megyünk a járőrautóhoz. Kavarognak a gondolataim. Lehet-e ezt a részét a munkánknak jól csinálni? Hogyan kellett volna, esetleg másként?
Sokan kérdezték már, hogy mit csinál a rendőr az állampolgárok felesleges zaklatásán kívül? Hát, ezt is. És abban is bízik, ha a bírsággal, feljelentéssel egy ilyen feladatot el lehet kerülni, már megérte. Akkor már nem érdekel, hogy ki, mit gondol róla!
SzaPe
