A kis társaság békésen sétált az erdőben. Néha be-be kaptak egy-egy falatot, de inkább élvezték a tavaszi napsütés erejét. Halkan konzultáltak az erdő illatairól, a nővényekről és közben csodálták a természet sokszínűségét.

                Ám egyszer csak valami fura illat kezdett beférkőzni az orrokba. Eleinte még nem is akartak tudomást venni róla, de aztán a fertelmes szag egyre erősebbé vált. A társaság kezdett nyugtalankodni, aztán amikor meghallották az ágak reccsenését, a vezér parancsát meg sem várva futásnak eredtek.

                Vagy 200 méternyire kezdtek lassítani. Még kocogtak pár métert, mire kissé megnyugodva visszanéztek.

                A szag nem követte őket és már a zajokat sem hallották.

                A feszültséget levezetendő elkezdték tárgyalni, hogy mi is történhetett.

• Biztos megint valami vadállat.
• Igen! A múltkor is ránk gyújtották az erdőt.
• Tavaly meg közénk lőttek.
• És állandóan szemetelnek.
• Arról a fertelmes bűzről nem is beszélve, amit még két órával utánuk is lehet érezni. Nem is értem miért nem elég nekik az emberszag. Azt ismerjük. A pacsulijuktól meg felfordul a gyomrom. Legszívesebben nekik mennék olyankor.
• A múltkor békésen legelésztem, a kis gidám meg kb 50 méterre volt, amikor megjelentek. Azok az állatok, nem megsímogatták szegény picinyemet. Olyan büdös lett utána, hogy a közelébe sem tudtam menni. Ott pusztult szegény a bokor tövében.
• Elég legyen a sirámból! -mondta a csodás agancsos! Nem foglalkozunk ezekkel az állatokkal, próbáljuk élni a normál életünket!

                        SzaPe