Nyugodtan poroszkálok az autómmal egy langymeleg szombat reggelen. A rádióban szól a propaganda, az agyamban világmegváltó gondolatok cikáznak. Ha mindet megvalósítanám, megkapnám az irodalmi, közgazdasági, béke és fizikai Nobelt egyszerre.

Mivel azonban a lustaságra, egyelőre nemhogy Nobelt, de semmilyen díjat sem adnak, hát marad a tervezés.                Az agyam a normál 40 helyett talán 65-70 watton is működhetett, amikor az autó elé az útra leszállt egy galamb.

Nem fehér, vagy, ha az, akkor kedvenc városom nem annyira tiszta, mint amennyire poros levegőjétől vált szürkévé. De lehet, hogy csak el akart vegyülni szürkeségével a tarka világban.

Esetleg postagalamb volt az istenadta, és sorsjegyet akart rámtukmálni.

                De ezt, már sosem tudjuk meg, mert sajnos féktávolságon belül hajtotta végre a manővert. Mivel ilyenkor nem vészfékezünk, nem rángatjuk a kormányt, csak csendben nyugtáztam a fenéklemez felől érkező halk koppanást. A visszapillantóba vissza pillantva konstatáltam, hogy szegény pára tollazata nem volt valami jól rögzítve, mert a jármű mögötti turbolenciában elég sok toll kezdett röpködni, a galamb nélkül.

                A rádióban pedig épp azt taglalták, hogy békekövetünk, miképp haknizza végig a világot, hogy elérje a világbéke azonnali és totális bekövetkeztét.

                Én ekkor mélyen magamba néztem, és hangos Mea culpázással megkövettem. Hisz, Ő vért verejtéket izzad a célja eléréséért, én pedig a légkondicionált autómban ülve, felelőtlenül keresztbe húzom a szándékát, és elütöm az általa vízionált jövő zálogát.

                                  SzaPe