Kollégám mesélte a következő kis történetet.

                Egy kellemes langymeleg őszi délutánon poroszkáltam hazafelé autómmal, az amúgy is csendes kisvárosunk már-már falusias, kertvárosi részén. Épp a világ megváltásának magvas gondolatai forogtak a fejemben, mikor az út szélén várakozó autók közül féktávolságon belül elém futott egy Palotapincsi szerű eb. Észlelvén ezt a helyzetet, elmém mindjárt visszatért a rideg valóságba. Rátapostam a fékre, de a kutya így is az autóm alá került. Én gyorsan félreálltam, és kiszálltam, hogy segítsek a szerencsétlenül járt állatnak.

                A sértett, megpróbálta a helyszínt elhagyni. Én mondtam neki, hogy a jog az jog, még ha kutyának is született valaki. Ne hagyjon már cserben, mert akkor kénytelen leszek rendőrt hívni. Mivel a történtek miatt lesántult, hamar utolértem. No, mondom, akkor most ne hazudozz! Mit tettél? Eközben felé nyújtottam segítő jobbomat! Épp kezdtem már a glória melegségét érezni a fejem körül, mikor hirtelen mást érzések lettek úrrá rajtam. Tűszúrás szerű fájdalom hasított a kezembe! Haraggal vegyes meglepetéssel fogtam fel, hogy mit is tett. Hát a gaz, nem elég, hogy felelőtlen sétálgatásával önmagát és környezetét veszélybe sodorta, még a segítséget is elutasítja, sőt, ennek tettlegességgel ad hangot. Na, jó, hangot nem adott, hisz a szájában az én jobbom volt. Teréz anyát idéző szeretettel vettem ki szájából a kezem. A járókelők mondták, hogy szegény házőrző, nagyon sanyarú körülmények között, mint egy kivert kutya él. A mindennapi betevő falatért is ki kell szöknie. Közöltem, hogy véleményem szerint, ez nem ok, hogy a kezemben lévő alkarcsontra, mint vacsorára tekintsen.

                Azért kissé megenyhülve vittem orvoshoz, aki rövid vizsgálat után közölte, a páciens nem veszett. Erre meglepetten ecseteltem neki, persze hogy nem, hisz megvan. Itt van. Ha nem ütöm el, akkor lehet, hogy elveszett volna, de így megvan. A doki örült a jókedvemnek, én meg annak, hogy nem leszek tűpárna a baleseti sebészeten.

                Szegény kutya nem volt felhőtlenül boldog, de az már az ő és gazdái története.

                Az érem másik oldala

                               Olvastam, hogy név nélkül valaki megosztott egy történetet, melyben viccesen elmesélte, miképp is ütött el egy kutyát.  Az a szerencsétlenül járt én vagyok, és engedtessék meg, hogy az én igazságom is elhangozzék.

                Az események jobb megértése végett néhány szó az életemről.

                Szüleim egy kínai étteremben ismerkedtek meg, ahonnan csak egy ÁNTSZ ellenőrzés okozta zűrzavarban tudtak elszökni. Egy zugtenyésztő fogadta be őket, ahol én is születtem. Nagyon sanyarú kölyökkorom volt. Minden apróságért fenyítettek. Ha nem rúgtak belém, csak odébb löktek, már jól éreztem magam. A testvéreimmel együtt, kutyába sem vettek minket. Innen kerültem az új gazdáimhoz, ahol a négy gyerek mellett voltam két hasonszőrű ebbel. Mivel én voltam a legkisebb, mármint kutya, mindig mindenért én kaptam. Ha a nagykutyák, elrontottak valamit, azért is én kaptam. Ők mondták meg, hogy mit szabad és mit nem. Ők ettek először, és ők feküdtek a legjobb helyeken. Ők kapták a simogatásokat, míg nekem csak az ütleg maradt. Egyszóval, kutya egy sorsom volt. Ahogy cseperedtem, úgy tanultam meg túlélni a világban. Mivel kevés élelmet kaptam, sokszor ki kellett szöknöm.

                Így érkezett el az ominózus nap is. Épp sétáltattam magam, miközben azon gondolkoztam, hogy a kutyahűség meddig köti az ebet? Gondolataimban elmélyedve léptem ki a két autó közül, bevallom kissé figyelmetlen voltam. De az a sofőr is, ahogy száguldozott! Hát mit gondol az ilyen ember? Tudomásul vehetnék már, hogy az utca nem versenypálya! Szóval jött az az őrült és már csak a fékcsikorgásra kaptam oda a fejem. Láttam a két kerék között a szürke alváz mögült előtünni a csodás napot! Szemeim előtt lepergett az életem filmje. Nem volt egy akciófilm, az igaz. Inkább olyan Jancsó rendezte. Mondjuk néhány szuka lehetett volna még benne. No, de mindegy is, a jobb kormányösszekötő elől még elkaptam a fejem, de az alsó lengőkar medencén talált.

Próbáltam elfutni, elrohanni, de sajnos csak húztam a sánta lábam, így az útpadkán hamar utolért az az ember ahol lefeküdtem és elkezdtem nyalogatni a testi és lelki sebeimet. Fölém magasodva két kézzel nyúlt felém. Hát persze, hogy megijedtem. Hirtelen azt sem tudtam, mit akar. Bedob az árokba? Esetleg elad valami parfümtesztelő cégnek? Ijedtemben odakaptam a kezéhez. Dehogy haraptam meg! Maximum megcsíphettem, de inkább csókot akartam rá lehelni, hogy ilyen jó hozzám! Ahogy nyalogattam, szinte éreztem a bőrén a finom csirke illatot. Fájdalmammal mit sem törődve bújtam volna hozzá. Ekkor felemelt és bedobott az autója csomagtartójába. Hát ezt érdemlem én, a szegény áldozat?

Aztán az állatorvos. Hozzám lépett valami kütyüvel, amit aztán a nyakamhoz tett. No, mondom, ez most lesokkol! Láttam már ilyet a tévében. De nem, csak ment tévézni. Valamit beszélgetett még a gaz gázolóval, aki aztán szó nélkül eltűnt.

Még annyit sem mondott, hogy bocs. Hát milyen világban élünk?

                 Aztán jöttek a gazdáim, beszélgettek valamit, de az már nem ehhez a történethez tartozik.