Van az úgy, hogy az ember unatkozik. A Honvédségnél ennek elkerülése érdekében találták ki az „irányított szabadidő”-t. Ilyenkor az ember azt csinálhatott, amit akart, feltéve, ha azt akarta, amit parancsba adtak.

Gyakorló parancsnokként én is felismertem ennek rém egyszerű okát. Ha a katona nem csinál semmit, akkor leül. Ha leül, akkor le is fekszik. Ha lefekszik, akkor elalszik. Ha elalszik, akkor nőkről álmodik. Márpedig az a katona, aki épp nőkről álmodik, nem hadrafogható. Ez a jobbik eset, mert igaz, hogy nem hadrafogható, de legalább magában és másokban nem tesz kárt. Ha viszont elkezd gondolkozni, az már más tészta. Gondolkozik a miérteken, a mi lehet ott, vele, nélküle és egyéb szóösszetételeken, akkor annak rendkívüli esemény a következménye.

Ha meg csoportosan nem csinálnak semmit, olyankor jönnek a gyengébb, erősebb kitolások, ugratások, „szívatások”. Ha csak csajkában, villanyrezsón csigapörköltet csinálnak, mint ahogy suliban mi is tettük, az egy jó poén. Ha a szunyókáló társunk kabátját hozzávarjuk az ágyat borító lópokróchoz (hálótermi takaró), azon mi nevetünk, szegény Princ, már kevésbé. Vagy amikor az Okucani segélyhely állományába tartozó, szintén ebéd utáni sziesztát tartó Pali barátom takarója alá bevezettem a teával félig töltött vizeletgyűjtő zsák csövét, majd minden arra járót beinvitáltam, hogy nézzék, lustaságból bekatéterezte magát, hogy ne kelljen kimennie vécére. Ébredés után nem értette, hogy miért röhög mindenki, akivel találkozott. Aztán valaki elmondta. Szerencsére nem tartózkodtam a közelben.

                Szóval ezek elmentek tréfának. De egyszer sikerült összehoznom azt az akkor viccesnek gondolt történést, amire nem vagyok büszke. Bár szerencsére, azóta nevetünk rajta.

                Vasárnapi mentős szolgálat az esetkocsin. Autó rendben, ápolóval közösen minden feltöltve, elrendezve. Szerencsére nem kell menni sehová. A szállítókocsi a világvégén, mentőtiszt a szobájában, szolgálatvezető kollegina íróasztalánál az egész heti menetlevél termést rendezi, fűzi le elmélyülten. Ápoló kollégával jókat nevetünk, élvezzük a napsütést, nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Először újságból csákó hajtogatás, Betadinnal kidíszítve, gézből bojt a végén. Kolléga, mint Napóleon, mellénybe dugott kézzel jár- kel. A szolgálatvezetőihez érve nézem, ahogy az ifjú kollegina elmélyülten birkózik a papírhalommal. Nekem felvillan az agyamban a gonoszság lámpa. Cipőfűző! Csendben négykézlábra ereszkedem, majd a kiképzés során belénk sulykolt mozdulatokkal megközelítem. A széke alatt hasalva Rodolfót megszégyenítő technikával összekötöm a cipőfűzőit, majd a jól végzett munka örömével visszavonulok. Ajtóban felállok és várom a fejleményeket.

                Kis idő múlva kollegina elkezd felállni. A forgószéket hátra tolja. Ekkor az agyam elkezd osztani-szorozni és villog a vészjelző, baj lesz! Kollegina próbál fordulni, de ezt az összekötött fűzők megakadályozzák. A kivitelezés 10 pontos. Gyönyörű az ív, kéztartás szabályosan széttárt, arcon az előírt pánik. Az ív végén talajfogás az asztal alatt. Szerencsére nagy a hely, nem üti be a fejét. Ha bújócskáznánk, akkor sem tudna olyan szépen elbújni, ahogy a rendelkezésre álló helyre behajtogatta magát. A használt kifejezésekkel Kazinczy díjat biztosan nem nyerne, de hozza a statisztikát, kb. 5 percig szóismétlés nélkül káromkodik és szid.  

                Ő nem nevet. Bevallom én sem. Az esés közben rájöttem, hogy ez nem volt jó vicc. Sőt! Kibontotta a cipőfűzőket, közben én sok minden voltam, de nagyságos úr nem. Próbáltam bocsánatot kérni, de valahogy nem nagyon akart békélni. Amit meg is értek.

                Jó fél év elteltével állt velem szóba. Kb. 1 év után tudott mosolyogni. Ma már szent a béke. De itt jöttem rá sokadszor, hogy az unalom olyan, mint a harag. Nem jó tanácsadó.

                                       SzaPe